Zsuzsi történetének első részét ITT olvashatjátok.
—
Tényleg. Milyen igaza van! Miért nem nézzük meg, hogyan boldogulnánk egy másik országban. Próbáljuk ki magunkat! Nincs veszteni valónk. Fiatalok vagyunk, kíváncsiak vagyunk. A tánciskola csak nehézkesen halad, küzdelem az egész. A grafikát tudom folytatni akárhonnan online, István is szívesen új kihívások után nézne. Még mindig sokat betegeskedem, fáradt vagyok. Keresem, mi lehet az oka. Hogyan megy az egészségügy egy másik országban? Milyenek az orvosok? Vajon más a tudásuk, a hozzáállásuk? Izgalom tölt el, remény, kíváncsiság. Jókedvű vagyok.
István önéletrajzot ír, pár körös felvételi elbeszélgetésekre jár, papírmunka, lakás intézés.
2007 – Ausztriába költözünk. Bécsben lakunk a gyönyörű Schönbrunn mellett egy pici lakásban. A tömegközlekedés nagyon jó. István péntek délutánonként korán itthon van. Jól megfizetett túlórák, érdekes projektek, elismerés, 13-14. havi fizetés. A grafikai munkákat folytatom. Magyar termékeket Sopronban vásárolunk, amikor megkívánjuk, de alapvetően nem vonz, az ismeretlen annál inkább. Elkezdek nyelvkurzusra járni, ahol Hochdeutsch-ot tanulok. Sajnos nem sokat segít, a nyelvtant meg tudom tanulni könyvekből, de az emberek az utcán osztrákul beszélnek, osztrákul kell bevásárolnom. Kurzus helyett inkább bejárok mindennap metróval férjem munkahelyére ebédelni, így közösségben vagyok, megpróbálok kommunikálni. Ez egy internacionális cég, tehát a többség jött valahonnan, a helyiek pedig nyitottak. Jól is megy, vannak már barátaink, kirándulgatunk, felfedezzük a környéket.
Eltervezzük, hogy gyermeket szeretnénk. 3 hónap, 6 hónap… nem sikerül. Google-t hívom segítségül, orvost keresünk. Elsőre azt mondják, egészségesek vagyunk, csak próbálkozzunk, a kiszolgálás sem igazán magas színvonalú. Átállítjuk az étkezésünket saját magunk által begyűjtött információk alapján, mindennapi mozgást építek be friss levegőn. Új doktornőt próbálunk, privát vonalon, hormonspecialista. Pajzsmirigy problémát állapít meg nálam. Kis mennyiségű hormont kapok. Nagyon jót tesz, energikus lettem. Gyermekáldás továbbra sincs. Új hormonokat kapok, majd valahogy magától is beindul a szervezetem, pozitív a terhességi teszt.
Vizsgálatok különböző kórházakban, ellenőrzések. Az egészségügyi rendszer tetszik, már most kipróbáltunk több részleget, olajozottan működik, a kórházakat rendben tartják, mindenhol kedvesek.
Jó lenne nagyobb lakás. Egy közeli kisvárosban találunk új építésű 82 nm-es első emeletit.
2009. január – fiunk születik, Lévi, egy bécsi privát kórházban. A szülést természetes úton hagyják lefolyni, minden zavartalanul megy, érezzük, hogy tudják mit csinálnak, mi miért van, mire kell odafigyelni és mi normális. István végig velem van, itt is alszik. Nagy segítség. Az első éjjel zavartalan, fiunk édesapja ujját fogva alszik, én kimerülten. Másnap már teljes energiabedobással állok készenlétben. Nem csak én. Újszülött gyermekünk is. Ettől a naptól fogva ordít. Ordít éjjel, ordít nappal. A kórházban mindenki tudja, Szántosiék gyereke az. Azt viszont senki nem tudja, miért.
Nem alszunk, kimerültek vagyunk. Senki nem tud segíteni.
Ugyanekkor Édesanyámnál mellrákot állapítanak meg. Kétségbeesett. Húgom mellette van. Én nem érzem, hogy baj lenne, egyszerűen bízom benne, tudom, hogy képes rá. Úgy érzem, végigcsinálja most ezt, aztán meggyógyul, megy minden tovább. Nem tudom, ő mikor hitte el magáról ugyanezt. Úgy hívja, a tanító betegség.
2010. február – kislányunk születik, Anni. Mosolygó, megfigyelő, nyugodt típus.
István reggel 6-tól már a munkahelyen csücsül, hogy minél előbb hazaérjen, különben megőrülök az ordítástól. Mindkettőnknek nagyon nehéz. A grafikát már rég feladtam. Éjjelente 2-3 órákat alszunk. Elkezdünk kávézni, hogy ébren tudjunk maradni nappal és gondoskodni a gyerekeinkről. Nagyon fáradt vagyok. Vas tablettát kapok, valamelyest segít, de újból visszatér a kimerültség. Azt mondják, a gyerekek miatt van, a véreredményeim tökéletesek. Nem hiszek ebben, hisz nem most kezdődött, és hogy lehetnek a véreredményeim tökéletesek, ha nem érzem jól magam?
Eközben a saját személyiségfejlődésünk sem áll meg. Kijönnek legbelső berögzött cselekvés és viselkedésminták, amiket még láthatóan nem dolgoztunk fel. Szüleink nevelési stílusa, a magyar kultúra hatása, beépülése. Itt vesszük észre, mit kaptunk. Avagy mit nem. A kulturális különbség kiélezi mindezt, segít a tisztán látásban, egészen közelről tapasztalom meg, hogyan is csinálják ezt mások itt Ausztriában. Átélem újból a gyerekkoromat. Érzem, mely mondatok mennyire tudnak fájni. Nem vagyok hajlandó ebbe belenyugodni. Küzdök a gyerekeim pszichikai nyugalmáért és a jogukért a nyugodt, szabad élethez. Amit én kaptam, nem tudom megváltoztatni. A gyerekeim jövője viszont az én kezemben egyelőre. Élesedik a helyzet a szüleink és köztünk, már Magyarországon sem érezzük jól magunkat, lépten-nyomon visszahallom a fájó pontokat, rájövök, miért éreztem magam itt mindig is kívülállónak, éppúgy, mint most. Próbálom megmagyarázni, mit miért teszünk, de mindez nagyon távol van az ő nevelési elveiktől és elképzeléseiktől. Fáradt is vagyok magyarázkodni és fáj is a kialakult szituáció. Ráadásul nem is ugyanazt a kultúrát, értékrendszert éljük mi már, sőt, nem is biztos, hogy mi valaha is éltük ezt a fajta életet. Ez a szituáció komolyan megbélyegzi kapcsolatainkat.
Lévi sokszor beteg, magas láz, torok- és fülgyulladás. Többször járunk gyerekorvoshoz, amit sokan nem értenek, sőt meg is mosolyognak emiatt. A doki is felhívja figyelmünket arra, hogy egyszerűen csak várnunk kellene, kis türelmet gyakorolni, nem kell mindjárt orvoshoz rohanni. Itt még nem értem, miről beszél, hisz belénk nevelték Magyarországon, ha beteg vagy, vagy a gyerek, azonnal orvoshoz kell menni. Kész.
Jól haladnak a dolgaink, barátokra találunk a szomszédból hasonló korú gyerekekkel és szüleikkel, napi szinten összejárunk, sőt a hétvégéket is egyre többször együtt töltjük. Kedves magyar családokkal is ismerkedünk, kialakul egy mindennapi rutin.
Elvégzek egy babahordozó tanácsadói tanfolyamot. Fejlődök nyelvileg, érdekel a téma, pszichikailag is sokat ad.
2010 – Takarítónőket fogadunk. 2 hetente egyszer jönnek. Nagy segítség.
Lévinek orrmandula műtétje lesz, nem kap levegőt és nem beszél, valószínűleg a hallása sem tökéletes. Majdnem 2 éves. Privát úton, extra kiadás, de két hét múlva megejtik az operációt és jó kezekben van. Kis csövecskéket is kap mindkét fülébe a gyorsabb tisztulás és beszédfejlődés érdekében. A műtét utáni első ébredéstől kezdve észlelhető a hallásjavulás. Örülünk, talán az ordítás is kevesebb lesz. Ismét leteszteltük az osztrák egészségügyet pozitív érzésekkel.
Anni kiegyensúlyozott, boldog életet él. Kérdezgetik, szokott-e rosszkedvű lenni? NEM! Nemtetszését itt-ott kifejezi, megoldjuk és minden megy tovább.
Mi is többször vagyunk betegek, felsőlégúti problémák általában. Még mindig szorgalmasan járunk orvoshoz. Egy alkalommal a fül- orrgégész villantja fel nálam a lámpát, mikor megkérdezi, “… és, mit tett eddig a gyógyulásáért?” Meglepődve bambulok magam elé, átfut az agyamon az egész téma a napnál is világosabban, majd feleszmélek, és kinyögöm, hogy orrspray-t használtam, pihentem. De tulajdonképp amit közvetített számomra, hogy ennyi tájékozottságom már csak van felnőttként, hogy egy megfázást, vírust felismerek magamtól és kezelni is tudom, észreveszem, ha komplikáció lép fel, és akkor fordulok orvoshoz. Ettől a pillanattól kezdem kidolgozni magamból a belém nevelt kétséget, miszerint én nem tudhatom, mi történik a testemben, nem vagyok orvos, majd ők kézben tartják az egészségemet, és a belém nevelt félelmet, miszerint bármiből komoly komplikációk lehetnek, aminek nagyon rossz vége lehet. Ez egy belső határ, amit át kell lépnem, hiszen ez nem így van. Az én testemet nekem kell ismernem, nekem kell karban tartanom, senki nem tudhatja jobban, mi a jó nekem. Köszönöm szépen!
Az osztrák nyelvvel meglehetősen sok problémám adódik. Még mindig nem értem őket 100%-osan, valamiért nem is fejlődök már.
Lévit megpróbáljuk bölcsődébe íratni. Érdeklődik a világ iránt, szeret társaságban lenni, unalmas otthon, én pedig fáradt vagyok. Beszoktatás során, mikor én kimegyek, sír, otthon rám van ragadva, látszik, hogy teljesen megváltozik, nem jó neki. Az óvónők azt mondják, ez most teljesen normális. Persze, hogy normális, hisz nem jó neki, és nyilván idővel megszokná. De miért akarom, hogy olyasvalamit szokjon meg, amire még nem áll készen? Nyilván kíváncsi a világra, de még csak velünk együtt. Tudomásul vesszük, és itt ebben a családban bizony helye van a gyerekek szükségleteinek, véleményének, érzéseinek. Kivesszük a bölcsiből.
A történet folytatása hamarosan következik.
–
