Zsuzsi történetének előző részét ITT olvashatjátok.
—
Többen kérdezik, vannak-e magyar ismerőseink? Vannak, de nem sok. Alapvetően nem azért élünk itt Ausztriában, hogy felkeressük a magyar csoportokat, akkor Magyarországon is maradhattunk volna.
Jól el lehet itt éldegélni ezen a szinten egy lakásban, idővel egy házat is összehoznánk, mások is ezt csinálják. Nekünk épp ez kezd unalmas lenni. Jöhetne már a következő lépcsőfok. Javulás az egészségben, gazdaságilag, szakmailag egy lépcsőfokot előre lépni, a rövid távú megoldást nem látjuk és a hosszú távú sem tökéletesen egyezik az elképzeléseinkkel. Férjem munkahelye is egyre szűkösebb, valahogy kezd szorongatni a közeg. Az emberek nem olyan kedvesek már. A kórházban vagy bevásárláskor érzünk egyfajta negatív bánásmódot abban a percben, amikor meglátják a nevünket, vagy meghallják az akcentusunkat. Nem tudom, mi történt hirtelen. A játszótéren türelmetlenek a gyerekek egymással, nem figyelnek, lelökik a kisebbeket. A szülőknél egyre sürgetőbb az önállóságra nevelés. Lévin is változást észlelünk. Bezárkózik, már nem olyan kíváncsi, nem olyan nyílt, nem mosolyog annyit, életkedve romlani látszik.
Annyira már megismertük a kultúrát, hogy el tudjuk dönteni, tényleg akarunk-e ide teljesen integrálódni, ilyenekké akarunk-e válni, ez nekünk tényleg megfelel-e. Fel tudjuk már mérni, mik a lehetőségeink itt, hogyan és mennyi idő alatt érhetjük el céljainkat. Akarva-akaratlanul egy idő után az emberre rárakódik az aktuális kultúrából. Vajon bennünk mennyi lett az osztrákból? A gyerekeink teljesen mások, mint az itteniek, mi is. Valami hiányzik, a puzzle még nem áll össze.
2011 – Egy nyári hétvégén a család kisegít bennünket, vigyáznak pár napig a gyerekekre. Elkirándulunk Németországba, megnézzük Neuschwansteint. Itt áll előttem a kastély, amit évekig bámultam a szobám falán egy magyar kisfaluban. Hihetetlen. München-t is megnézzük. A közeg nagyon vonzó. Mosolyognak az emberek, teljesen természetes, hogy akcentussal beszélek, a bánásmód nem változik. Meglepő és jóleső érzés tölt el. Van kiút, villan be. Nem kell beletörődnöm a sorsomba ott, ahol a gólya letett. A sorsom az én kezemben van. Miért ne költözhetnénk ismét? Ki vagy mi utasított minket arra, hogy itt Ausztriában kell maradnunk. Senki. Még mi magunk sem. Mégis hol van az otthon? Mitől otthon az otthon? Nekem a férjemtől és a gyerekeimtől. A többi cserélhető tényező. A gyerekeknek mi mindig ott leszünk, és – ha beleszakadunk is – biztosítjuk a komfortzónájukat, elvégre a mi döntéseink „szenvedő” alanyai. Mindketten épp eleget tanultunk pedagógiából és pszichológiából ahhoz, hogy támogatni tudjuk őket. Azt gondolom, a költözéssel mindenképp többek lesznek.
Ha külső tényezők zavarják a boldogságunkat, akkor azt meg kell és lehet változtatni. A döntés kikristályosodni látszik. Kisebbfajta kutatást végzünk, milyen életet tudnánk Németországban biztosítani, milyenek a lakások, mely állások jöhetnek szóba.
Állásinterjúk, papírmunka, lakás.
Van, aki azt mondja:
– De tudod, hogy ott sem lesz jobb?
Honnan tudja, hogy nekem mi jó? Hogyan tud véleményt mondani egy életformáról, amiről semmi tapasztalata? Honnan tudja, mik az érveim? Hiszen nem is kérdezte.
Van, aki…
…a könnyeivel küzd, mert elköltözünk, miközben nekem fülig ér a szám, mert kaptunk egy ilyen lehetőséget. Tényleg az, hogy itt vagyunk, ennyire befolyásolja az életét? Akkor lehet, hogy neki nincs is élete, és ezzel épp segítek neki azt megtalálni. A költözés folyamata során azért rossz látni a megbántottságát, esetleges sértődöttséget, cserbenhagyottság érzését, amit tulajdonképp nem én okoztam, de kiváltottam, valami meglévő problémát megbolygattam.
Van, aki azt mondja:
– Gratulálok! Amíg itt vagytok, ki kell használnunk az időt, minél többet együtt lenni! Majd tartsuk a kapcsolatot online! – mennyivel jobb érzés ezt hallani, bár sajnos a fennmaradó idő nem a láblógatásról fog szólni számunkra, szóval kevés időnk lesz ezt tényleg kihasználni, azon kívül is nagyon fáradt vagyok.
Időbe telik, mire ezeket feldolgozom. Nekem fontosak az emberek, de valahogy úgy érzem, barátságok nem csak annak következtében szövődhetnek, mert szomszédok vagyunk, vagy mert egy az anyanyelvünk. A barátság valami más, valami belülről jövő kapcsolódás, aminek sem országok, sem kontinensek, sem kultúrák nem szabhatnak határt.
2011. október – Németországba költözünk, egy belvárosi 100 nm-es két szintes, tetőtéri lakásban lakunk. Gyerekekkel nem szerencsés, de örülünk, hogy van. Napi szintű bevásárlás könnyen elintézhető, a kasszánál fele annyit fizetünk egy ugyanolyan bevásárlásért, mint Ausztriában, tömegközlekedés is van, bár nem olyan jó, mint Bécsben. Nagyon keveset tudunk kint lenni a gyerekekkel, az utca nagyon keskeny, forgalmas, veszélyes. Szükségünk van egy második autóra, így tudok nappal a gyerekekkel parkba, játszótérre menni. István munkahelye megfelelő kihívásokkal látja el, még meg kell találnunk a saját ritmusunkat, ő szeret sok időt tölteni a gyerekeivel, és itt már érzékelhető valamennyire, hogy a munka minősége is fontos, miközben a munkaórák még mindig szoros keretek között mozognak, de mozognak! Az eleje mindig ilyen, bizonyítani kell – állapítjuk meg már rutinosan.
A nyelvvel itt érzékelhetően nincs problémám, ami nyilván a környezetnek köszönhető, nagyon gyorsan fejlődök, nincsenek gátlásaim ha megszólalok, az olvasás is problémamentes, így egyre több könyvet vásárolok. Érdekes, a nevünket még mindig a többség megpróbálja németül kimondani, egy-két közelebbi ismerős, aki megkérdezi már, mi hogyan szeretnénk, vagy hogyan kell helyesen ejteni.
Érdekel az egészség, az egészséges életmód, étkezés. Egészségünkkel kapcsolatos fejlődésünket jól kézben tartjuk, tényleg nem aggódunk már egy-egy betegség esetén és sok utánaolvasás következtében tudjuk is, mi történik épp a szervezetünkben, vagy a gyerekeinkben, kezelni is képesek vagyunk. Fájdalom- és lázcsillapító mellett más gyógyszerkészítmény már nem található a lakásban.
Újra kezdem a grafikát, a rajzolást és eszembe jut, hogy én gyerekként mindig is fotográfus szerettem volna lenni, így beiratkozom Foto Designer online kurzusra. Az elfogadóbb környezet hatására sokkal nyugodtabbá válok és többet tudok foglalkozni magammal.
Elkezdünk ház után kutatni valami kis kerttel, nagyban megkönnyítené a mindennapokat a gyerekekkel. Bejárjuk a környező településeket, óvodákat látogatunk, hol lenne nekünk jó a következő pár évben. Idővel meg is találjuk a kis gyöngyszemet. Szerencsénk van, még csak most épül, így mi dönthetjük el, milyen legyen. Sokféle embert ismerünk meg sokféle munkastílussal és trükkökkel, hogyan próbálnak meg rávenni egy-egy termék megvásárlására, illetve hogyan kezelnek egy-egy reklamációt. Sokat erősödünk és tanulunk ebben az időszakban másokról, magunkról és a rendszerről is. A gyerekek minden esetben ott vannak velünk, mindenhova együtt megyünk. Erre néhányan fel vannak készülve, de a többség általában nem. Ők nem részesei a hétköznapoknak, sőt a nő is másodrangú. Ebben az országban érzékelem először, hogy általában a férjemhez beszélnek, tőle fogadnak el bizonyos kérést, magyarázatot, választ. Ebben az országban érzékelem azt is először, mennyire fontos, milyen az öltözék, milyen ruhát viselünk. Értem ez alatt a márkát. Általában a szülőknek jó minőségű drága ruházatuk van, a gyerekeknek használt holmikat vásárolnak, vagy olcsóbb márkákat. Jó minőségű ing nélkül nem tanácsos ügyintézésre menni, de szimpla bevásárláskor is teljesen megváltozik a kiszolgálás. E stratégia alkalmazásával sikerül szintet lépni és még jobb bánásmódot elérni, bár ez nem kis anyagi ráfordítással jár.
2012 – Augusztusban beköltözünk. A kert még nincs kész, hatalmas gépekkel dolgoznak, amit egész nap hallgatni igencsak megviselő. Kiegyezek a munkásokkal, hogy legalább 12-14 óra között szüneteltessék a hangos gépeket, hogy a gyerekek tudjanak aludni.
A környező utcákban sok a játszótér, ezt szeretem Németországban, így a délutánokat ott töltjük. A gyerekek biztonságosan közlekedhetnek kismotorral, futóbiciklivel, mindenki figyel rájuk. A helység épp optimális ilyen korú gyerekek számára. A szomszédságban jó barátokra lelünk, rendszeresen kisegítjük egymást, együtt megyünk játszótérre vagy grillezünk hétvégente.
Csemetéink óvodába kerülnek. Viszonylag sokáig voltak szárnyaink alatt, ideje kiengedni őket a világba. 3 és 4 évesek. Beszoktatáskor nem sírnak, sőt élvezik. Megdöbbenve látom, szinte minden pillanatuk be van osztva, a napirend mindennap más, nap végén (délben) pedig csokoládéval jutalmazzák, ha valaki aznap jól viselkedett, a feladatait ellátta. A fiúknál rendszeres a testi összeütközés, amit annyival elintéznek, hogy náluk ez normális (ezt a játszótereken is szomorúan konstatálom). A mi gyerekeinket nagyon megviseli ez a napirend és pedagógia. Kivesszük a gyerekeket ebből az óvodából, fél évet még itthon töltenek, addig kutatunk más lehetőség után.
Nagyon fáradt vagyok, rettentően fáj a fejem, már kibírhatatlan, fájdalomcsillapító sem segít. Halleluja, krónikus depressziót állapítanak meg.
A történet folytatása hamarosan következik.
–
