Zsuzsi történetének előző részét ITT olvashatjátok.
—
Felírnak valami tablettát is, de kérdések ellenére sem kapok megfelelő tájékoztatást, további segítséget azon kívül, hogy szedjem a felírt gyógyszert. 2 hónapig szedem, majd saját felelősségre abbahagyom, amikor már érzem, hogy újra a kezemben a sorsom. Megtanultam, hogy lassítsak.
Következő óvodájuk egy vallásos intézmény, egész napos. Itt nem méltányolt a verekedés, legyen az fiú vagy lány. A napjaik ugyanúgy be vannak osztva, miközben a nevelőnők rugalmasan döntenek a napi programról, vagy változtatnak azon. A gyerekek arra vannak nevelve, hogy utasításokat kövessenek. Ez a mi meglátásunk. A mi gyerekeinket zavarja, hogy nem tudják, mi fog történni aznap, a döntés minden esetben a nevelőnők kezében van. Sajnos az óvodában is látszik a nők alárendeltsége. Amit István kér, az úgy lesz mindenféle kérdés nélkül. Amit én kérek, abból mindig van kiút, még akkor is, ha totálisan ugyanúgy fogalmaztam, mint a gyerekek apja. Egy fokkal viszont jobb, mint az előző óvoda, azonkívül megnéztünk jópárat, a kínálat bizony egyáltalán nem sokszínűbb ennél. Szeretnének közösségbe járni, én pedig szeretnék dolgozni, vagy talán csak egy kicsit is magammal foglalkozni. Úgy döntünk, ezzel a helyzettel megbirkózunk, ha a mi nevelési és pedagógiai elveink teljesen más irányba is húznak.
Vannak emberek, akik elvárásaik/szükségleteik ellenére bele is nyugszanak ebbe a helyzetbe, ez van. Mi nem ilyenek vagyunk. Attól függetlenül, hogy felmértük a terepet és megállapítottuk a lehetőségeinket, még nem ok arra, hogy mindenbe belemenjünk és engedélyezzünk csak azért, mert itt ez van.
Többször van megbeszélésünk a nevelőnőkkel és sokszor vesszük ki a gyerekeket, ha úgy érezzük valami túl megy a határon. Nem vagyunk könnyű esetek, de az értékeinken nem változtatunk. Lefelé biztosan nem.
Rendszeresen fáradtan és frusztráltan kapom vissza a gyerekeimet a nap végén. A többi szülő is, csak ők ezt nem veszik észre, vagy azt mondják, ez normális. Persze, hogy normális, ha én is hajtok egész nap mint egy ló, végig megpróbálok alkalmazkodni olyan szabályokhoz, amik nem rám vannak szabva, persze, hogy fáradt és frusztrált vagyok estére, de ez nem azt jelenti, hogy ez jó és így kell lennie. Rettenetesen károsnak érzem az olyan pedagógiát, amely nem a gyermekek testi és emocionális adottságaihoz illeszkedik, hanem valamit megpróbál rájuk húzni, az egyéni különböző fejlettségi szintekről nem is beszélve. Ahány óvodát megnéztünk, mind életkor szerint differenciál. Ennek káros hatásairól pedig ódákat lehetne zengeni. Közben rájövünk arra is, hogy ebben az országban nem szükséges főiskolai végzettség ahhoz, hogy valaki Erzieherin-ként dolgozzon. Szomorú.
Elkezdek dolgozni egy kétnyelvű gyermekkönyvön, amibe beleteszem eddigi tapasztalataimat, pedagógiát, rajzolást, grafikát egyaránt. Nagyon élvezem ezt a munkát.
Az egészségügyi rendszert itt is kellőképpen teszteljük. A gyerekorvos kegyetlenül döfi az oltást, majd jutalomként gumicukrot kap, aki jól viselkedett. Később találunk egy magánrendelőt, ahol borsos áron, de együttérzően tudnak injekciót adni és még édességet sem osztogatnak. Kiderül, hogy Anninál szájpadtágítás szükséges, kivehető tágító készüléket kap. Az ellátás, úgy érezzük, megfelelő.
Lassan kezdünk belerázódni az itteni életbe, értjük a viselkedéskultúrát, hogyan köttetnek barátságok, ismeretségek, milyen egy szülinapi party, mik a szokások, ha délutáni grillpartyra vagyunk hivatalosak. De vajon mennyit vettünk fel ezekből? Ez is egy fejlődés. Egymás közti interakciók során gyakran alkalmaztam az osztrák vagy a magyar viselkedésmintákat, de ekkorra már van annyi tapasztalatom, hogy észrevegyem, gyorsan leállítom magam, és egyszerűen figyelem, majd átveszem az itt használatos viselkedéskultúrát.
Kérdés az, hol vagyok itt ebben a körben én? Egyik viselkedéskultúra a másik után, úgy érzem már magam, mint egy karácsonyfa. Mindenféléket aggatnak rám, csak épp önmagam nem tudok lenni. Ha nem az adott kultúrában használatos nyelvfordulattal vagy viselkedéssel reagálok, válaszolok egy-egy beszélgetés közben, már nem értik, mit akarok mondani. Megtanultam osztrákul és megtanultam németül nemcsak beszélni, de gondolkodni, viselkedni is, ami sokkal fontosabb. A nyelvtanulások és országváltások szépsége, hozadéka ugyanazon dolgokat több oldalról látni.
Viszont tovább nehezíti azokkal a magyar ismerősökkel, rokonokkal, családdal való kapcsolatot, akiknek nincs semmi magyar határon túli tapasztalatuk. Tudom, hogy ők abban az egy kultúrában gondolkodnak, nekem adatott meg, hogy a dolgokat más oldalról is láthatom, de már rég nem használom a magyar viselkedéskultúrát, ezekben az esetekben pedig kellene. Nem is beszélve arról, hogy már nem ismerem az új szokásokat, szófordulatokat, én még azt a Magyarországot ismerem, amiből anno elköltöztem. Valószínűleg ez az, ami gondot okoz, de még nem tudom kezelni.
Németország földrajzi fekvése épp megfelelő számunkra, szeretünk utazni, új helyeket, országokat felfedezni. Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Belgium, Szlovénia, Horvátország. Németországon belül Duna eredete, München, Karlsruhe, Frankfurt, Heilbronn, Heidelberg, Nürnberg, Fekete erdő télen-nyáron.
Úgy döntünk, Anni egyidőben fogja kezdeni az iskolát Lévivel, ebben a nevelőnők is támogatnak.
Férjem keményen dolgozik, így elért flexibilis munkaideje már lehetővé teszi, hogy reggel együtt indítsuk útjukra a gyerekeket, korán itthon is van, így sokat tudok én is dolgozni, és a gyerekek sem szenvednek hiányt. Délutánonként mindketten szünetet tartunk, együtt megyünk játszótérre, vacsorát készítünk, fél 8 körül fektetjük a gyerekeket, majd újra dolgozhatunk. A mindennapi mókuskerekünket épp olyanná formáltuk, amiben jól érezzük magunkat, így 2015-ben megjelenhet első könyvem A kíváncsi mókuska magyar-angol, magyar-német és angol-német verzióban.
Időközben kis kertünk is alakul, imádjuk gondozgatni. Méretei ellenére kialakítottunk benne egy kis konyhakertet zöldségekkel, van homokozó, meggyfa, szilvafa, málnabokor, piszkebokor, a szélén tuják és még akad kis hely is alkalomadtán egy jó bográcsos pörköltnek, grill partynak.
2015 – szeptember, a gyerekek első osztályba mennek. Ismét megpróbáltunk körültekintően iskolát választani, a kínálat sajnos nem jobb az óvodáknál, így a helyi körzetes iskolába íratjuk be őket. Lévi nagyon várta már, izgatott, végre tanulhat igazán hasznos dolgokat, már nagyon tudáséhes. Ehhez képest a feladatok: színezd ki, vágd ki, ragaszd össze, számold meg. Cseppet sem több az óvodánál. Próbáljuk támogatni, erőt adni, „ha ezt megcsinálod, kapsz érdekesebb feladatokat!” – szerű mondatok hangzanak el.
Kislányunk imád vágni-ragasztani, ezért itt ez nem probléma, mellette tanulgatnak olvasni-írni is csiga tempóban. Ő úgy dönt, több oldal házi feladatot ír. Lám, milyen szorgalmas! Gondolom én. Nem így a tanító néni. Egy post-it papíron jön vissza, hogy ne dolgozzon annyit. Ezen témákban több kört is futunk a pedagógusoknál sikertelenül. A rendszer itt ilyen, másoknak megfelelő.
Lévi elveszti érdeklődését, már utálja az iskolát. Egy gyerek, aki szeretett volna tanulni, akit minden téma érdekel, egyszer csak elkezdi azokat a hülyeségeket majmolni, amit a többiek csak az elismerés, a hozzátartozás, integráció miatt, ami tulajdonképpen egy normális fejlődési lépcsőfok ebben a korban, viszont itt totálisan feladta önmaga értékeit, céljait, érdeklődését, és mi tudjuk, milyen ő valójában.
Az teljesen normális, ha egy háborús övezetből jött gyerek az udvaron tesz eleget a hívó természetnek, ha kődobálással próbál barátokat szerezni, hiszen náluk ez így szokás. A pedagógusoknak nincs energiájuk azokra a gyerekekre, akik akár többre is képesek lennének, örülnek, ha önállóan tudnak dolgozni. Aki nem beszéli a nyelvet, nincs támogatva, nincs az iskolában számára különóra vagy extra pedagógus, egyszerűen be vannak dobva a mély vízbe, boldoguljanak, ahogy tudnak. Valóban ezeket az értékeket akarjuk továbbadni?
Folyamatosan a rendszer ellen kell kormányoznunk, kiegészíteni. Délutáni elfoglaltságokat próbálunk, de a pedagógiával olyannyira nem értünk egyet, hogy egy-egy próbaóra elég is. Stressz.
A történet folytatása hamarosan következik.
–