Zsuzsi történetének előző részét ITT olvashatjátok.
—
Az egyetlen, ami tetszik az itteni iskolarendszerben, hogy nem kell a beteg gyereket orvoshoz rángatni. Van annyi bizalom a szülők felé, hogy bizonyos betegségeket felismernek, és kúrálni tudnak, vagy igény szerint mennek orvoshoz. Elég, ha betelefonálunk reggel, nem érzi jól magát, ma nem megy iskolába, semmiféle igazolásra nincs szükség.
Egyet is értünk ezzel a hozzáállással, ilyenkor a legjobb, ha ágyban marad egy beteg gyerek, szeretetet, nyugalmat és ellátást kap a szüleitől. Meg van határozva, láz vagy hányás után hány órával vihetem intézménybe, illetve mely betegségek esetén egyáltalán nem. Időbe telik persze, mire megtanuljuk melyik betegséggel merre hány lépés, de már Ausztriában kezdtük, egészen jól haladunk. Azért azt ne felejtsük el, hogy egy olyan országból jövünk, ahol kizárt, hogy ismerd a saját testedet, és kötelező orvoshoz fordulnod.
Sok a tanulni valónk.
Válthatnánk iskolát, válthatnánk várost, lépegethetnénk jobbra-balra, de úgy érezzük, a lényeg nem változna, valami nagyobbat kell lépnünk, a gyerekek még elég kicsik. Megérzésünk, hogy a pakliban benne van, angol nyelvterületre váltunk, így a gyerekek elkezdenek szerdánként angolt tanulni. Ez a hét fénypontja, hihetetlen boldogan, felszabadulva jönnek haza egy-egy óráról és sikeresek, jól megy nekik, szeretik. Ki nem maradhat!
Valahogy a közélet megváltozott az utóbbi 1 évben. Az úton türelmetlenek, előzgetnek, dudálnak. Ezt már ismerjük Magyarországról. Az utcán bizalmat nem keltő emberek lézengenek. Bevásárláskor is észreveszem, az odajáró réteg megváltozott. Futni már nem járok egyedül a kertek alatt, a gyerekeket nem hagyom az utcán játszani, nem mehetnek egyedül iskolába sem. Jól van ez így? Épp a szabadságukat és a kialakuló önállóságukat vesztik el. Ez már nem ugyanaz a Németország, ahová mi 4 évvel ezelőtt jöttünk, és a változás nem olyan irányú, amihez mi adaptálódni szeretnénk.
Férjem munkahelyén is alkalmas az időpont egy váltásra, épp egy nehéz projekt végéhez közelednek. Új projekt itt vagy ott – teljesen mindegy a karrierje szempontjából. Én minden szempontból flexibilis vagyok. A legfontosabb kérdés, hogyan és hol tudunk a gyerekeknek megfelelő környezetet biztosítani? Azzal is tisztában vagyunk, osztrák tapasztalatok is alátámasztják, hogy kb. 4 év elteltével már teljesen otthonosan mozgunk adott kultúrában, és onnantól lesz „veszélyes”, onnantól kezdünk beépülni, felvenni az adott környezet viselkedésmintáit, értékrendjét többé-kevésbé, kezdjük az ő szemüvegükön keresztül látni a világot. A gyerekek épp a határon vannak, még jó lenne most kiszakítani őket, még nem építettek ki mély barátságokat, még nem vették fel teljesen a szokásokat.
A döntés nem egyszerű. Ismét tisztáznunk kell, mit akarunk, mik a céljaink. Hosszú távon melyik irány biztosít több lehetőséget számunkra? Mennyire számít az éghajlat? Kalandozzunk kicsit, vagy abszolút biztosra menjünk?
A döntés körülbelül két hónap kutató és elemző munka után meg is születettt. Új célunk az Amerikai Egyesült Államok, azon belül is Michigan. Elég volt az esős Baden-Württemberg-ből, igazi telet akarunk, amit ott biztosan megtalálunk, továbbá jó kiindulópont lesz az ország keleti részének felfedezéséhez.
Úgy gondoljuk, tisztában vagyunk vele, hogy ez egy nagy lépés, és amit itt felépítettünk, azt teljesen le kell nulláznunk, feladnunk, Amerikában újrakezdeni. Valahogy pont erre van szükségünk. Teljes update-re. Ha sikerül Istvánnak állást találnia, el kell adnunk az autóinkat, a házat, az összes elektronikai cikket, növényeket, és még ki tudja, mire nem gondolunk. Igen, pont erre van szükségem. Lenullázni, újat építeni az eddigi tapasztalatok segítségével. Tárgyilagosan és pszichésen is. Az ott valószínűleg teljesen más, mint Európa.
Vajon a költözés során felmerülő problémák esetén képesek leszünk egy számunkra ismeretlen kultúrával együttdolgozni? Van valami misztikum is a dologban. Vajon amiket a tv-ben látunk az mind valós? Az errefelé szálingózó vélemények, információk megalapozottak? Le tudjuk vetkőzni európai korlátainkat abban a vélhetően „szabad” országban? És úgy egyébként is mennyire vagyunk korlátozottak? És hol vannak ezek a korlátok?
Mi lesz a házasságunkkal? Nagyon meg fogja viselni az újabb költözés? Mi lesz, ha abban a nagy szabadságban tényleg levetkőzzük álarcainkat, jelmezeinket, ha kiderül kik vagyunk mi valójában, vajon ugyanígy fogjuk még szeretni egymást? Tényleg minket egymásnak teremtettek, vagy csak adott környezetben nem volt passzolóbb, csak aktuális hiányainkat, szükségleteinket pótoltuk a másikkal? Ki akarom deríteni. Tudni akarom. Kíváncsi vagyok, képes vagyok-e rá. Kíváncsi vagyok, kik vagyunk mi valójában? Kik a gyerekeink valójában? Mit tudnak magukból kihozni, ha bizonyos régi, berögzött tradíciók, gondolkodásminták nem szabályozzák le őket. Mit tudunk mi kihozni magunkból? Kíváncsiság, izgalom, erő, őrület, akarat, kitörés előtt álló vulkán.
A gyerekekkel megbeszéljük, mi a terv, és azt is, hogy ez még csak egy elképzelés, és egyelőre titok. Tudniuk kell, hisz, nekünk is volt időnk megbarátkozni a gondolattal, újdonsült terveinkkel, őket is megilleti a tisztelet. Folyamatosan beszélgetünk a témáról a gyerekekkel, miközben István csiszolgatja angol tudását és önéletrajzát, majd úgy döntünk, igen, elég erősek vagyunk, átrágtuk minden oldalról, mehet a jelentkezés különböző állásokra.
Szilveszter, Karácsony, amikor mindketten mélyen távolba meredő szemekkel azon tűnődünk, vajon hol fogjuk ünnepelni jövőre az év zárását. Vajon milyen évünk lesz, hol ér bennünket a következő nyár, ősz, tél, Karácsony, mit rejteget számunkra a jövő? Szakítani akarunk minden kötöttségünkkel és nyitottak vagyunk mindenre, sőt kíváncsiak, milyen lehetőségeket találunk vagy ragadunk majd meg, mert nem fogunk egyet sem veszni hagyni.
Nincsenek félelmeink – már. Élni akarunk. Túl rövid időt tölthetünk itt el a Földön ahhoz, hogy csak üljünk egy nappaliban és próbálgassuk a koporsónkat. Éljünk, hogy legyen mit mesélnünk!
A történet folytatása hamarosan következik.
–
