Zsuzsi történetének előző részét ITT olvashatjátok.
—
2016 – USA
Átvilágítás, becsekkolás, helyfoglalás a repülőn. 8 órás repülőút vár ránk, éjjel lesz a mi biológiai óránk szerint, mire odaérünk, nem tudjuk, hogyan fogjuk mi viselni, és nem tudjuk, hogyan fogják a gyerekek viselni. Fontos, hogy kitartsunk, és támogassuk egymást. A gyerekeknek szükségük lesz a mi támogatásunkra, és nekünk is az ő támogatásukra, hisz azt sem fogjuk tudni, hol vagyunk. Mindenki izgatott, mindenki tudja a dolgát, mindenki kíváncsi, és mondanom sem kell, mindenki fáradt. Hosszú az út. Egyszer csak földet látunk a temérdek óceán után. Wow! Átszeltük az óceánt! Kanada felett repülünk épp! Hihetetlen! Elérjük Detroit-ot, és tényleg, itt tényleg olyan kamionok vannak, amit a tv-ben láttam anno! Ez létezik! Sikeres landolás, hátra nyúlok, megszorítjuk egymás kezét. Itt vagyunk. Indulhat a kaland!
Kicsit szédülten, fáradtan, de még van erőnk és még tudunk gondolkodni, képesek vagyunk válaszolni a biztonságiak kérdéseire is, a sok olvasás, előre tájékozódás sokat segített, tudtuk, mire számítsunk belépéskor. Itt-ott segítséget kérünk, de jól ki is van táblázva minden, probléma mentesen megtaláljuk az előre lefoglalt autónkat. Hatalmas! A gyerekek is (!) nagyon élvezik, hát még István mennyire! Végre amerikai autót vezethet! A jetlag érezteti hatását, nameg a nem kevés stressz, már nagyon fáradtak vagyunk, de még meg kell találnunk a lefoglalt lakást. A gyerekek éhesek is, találunk egy gyorséttermet, feltankolunk, majd hajtunk tovább. A gps nagy segítség, bár azt is meg kell érteni, még nem állt át a fülünk a németről. Megtaláljuk a lakást is, lepihenünk a kanapéra, a gyerekek ott helyben elalszanak. Férjem tovább indul valami élelmiszert keresni, ahogy kilép, én is elalszom.
Amikor ezt a történetet írom, 2018-at írunk, ülök a saját házunkban a kandalló mellett. Körülbelül két évbe telt, mire kialakítottuk azt a szintet, amit Németországban feladtunk materiálisan, viszont a többi tényező sokkal magasabb szinten van. Itt Amerikában, kezdésnek a gyerekeket rögtön a második héten beírattuk nyelvet tanulni, jártunk fitnessz terembe, ott angol tudás nélkül mentek különböző programokra, jóga, balett, falmászás, gimnasztika, játszottak különböző nemzetiségű gyerekekkel. Nem akartunk bezárkózni, sőt, minél inkább részt venni társadalmi életben, megérezni a kultúrát, a nyelvet, viselkedésmintákat.
Nagyon tetszett nekik, ezért nem adták fel, annak ellenére, hogy nem értettek semmit, csinálni akarták, tanulni akartak és jól vették az akadályokat. Az itteni lakosság pedig minden téren szívesen támogatta őket. Az iskola aztán egyik hónapról a másikra tanította meg őket angolul beszélni, írni, olvasni. Mindketten élvezik az iskolát, sőt, ami a legjobb, mi is! Nem kell a rendszer ellen kormányozni, nem kell kiegészíteni, a tudáséhségüket az iskolában elégítik ki, amiben tehetségesek, észreveszik, dicsérik. Nem tartják vissza őket, ha többet szeretnének tanulni, sőt örülnek neki, éppúgy, ahogyan mi, és ösztönzik, buzdítják őket. Ha elértek egy bizonyos szintet, továbbléphetnek, nem kell senkit bevárni, saját tempójukban haladhatnak. Délutánonként, hétvégén vagy nyáron tele vannak programokkal, számtalan a lehetőség, rohamos iramban fejlődnek.
Lévit még nem láttuk ennyire kiegyensúlyozottnak soha, pedig tudtuk, éreztük, hogy ott rejtőzik benne. Mindent meg tudunk neki adni, amire szüksége van. Igazán aktív, jóformán minden érdekli, csak bírni kell mellette a tempót. Úgy gondolom, ha itt lett volna kisbaba, nem lett volna olyan sírós, egyértelműen biztosítani tudtuk volna a számára szükséges ingergazdag környezetet és hamarabb rájöttünk volna bizonyos étkezési szabályokra, amik neki jók. Egyértelműen nekem is jobb lett volna, nem kellett volna otthon pedagógust játszanom, nem kellett volna mindent belőlem kiszívnia, hisz az oktatási rendszer a gyerekre van méretezve, azok igényeire és szükségleteire, azok biológiai képességeire.
Az egészségem tovább romlott, de ca. érkezésünktől számított két hónap múlva találtam orvost, aki a határokon túl tudott nézni, és segített. Nem volt könnyű, sőt. Voltak pillanatok, amikor annak is örültem, hogy másnap még itt ébredtem a Földön, és láthatom a gyerekeimet. Hihetetlen kitartást, józanságot és erőnlétet kívánt ez meg mindannyiunktól egy idegen országban, de mind tudtuk, mi a cél, és hogy jó úton haladunk. Azóta több energiám van, mint valaha eddigi életemben, leadtam 15 kg-ot, és még mindig javulok.
Van tényleges testtudatunk és egészségtudatunk, amit érdekes módon itt, Amerikában értünk el. A tudatos táplálkozást már Németországban kezdtük, de igazán magas szintre csak itt tudtunk ebben a témában jutni, ami megalapozza egészségünket. Furcsa, hogy ezt pont Amerikával kapcsolatban írom, tudom, az a hír járja, hogy itt nagyon egészségtelenül étkeznek. Az emberek nagy hányada valóban. De van egy olyan réteg, aki tényleg tudja, mitől döglik a légy, az a réteg pedig tényleg egészséges, soportol és tudatos. Mindkét gyereknek szájpadtágításra van szüksége, amit Németországban csináltunk, az nulla.
Házasságunk valóban átment egy igen nehéz időszakon. Sokkal inkább kiéleződtek otthonról, Európából hozott beégett értelmetlen viselkedésminták, amik itt még idétlenebbül csapódtak le. Az elmúlt két évben volt lehetőségünk egymást ténylegesen megismerni, a kapcsolatunkat értelmezni, új alapokra helyezni. Esetünkben jól alakult, még jobban szeretjük egymást.
Az emberek az utcán, a kasszánál mosolyognak, a hétköznapi ügyek intézése gördülékenyen működik. Az amerikai munkastílusnak vannak előnyei, hátrányai, mi tudunk ezzel így élni. Fel lehet kapaszkodni, ha fel akarsz, de nagyon könnyű leesni, a mélységek pedig sokkal nagyobbak, mint Európában. Itt tényleg tudunk magunkkal foglalkozni, arrafelé tartani, amerre a saját utunk visz, amerre mi magunk kormányozzuk életünket.
Itt tényleg tudok önmagam lenni, nem kell semmiféle kultúrát magamra húzni vagy alkalmazni ahhoz, hogy megértsenek. Mivel a gyerekek a helyükön, így még több időm és lehetőségem lett saját magamra. Elmélyültem a fotográfiában és grafikában, írom A kíváncsi mókuska folytatását. Az online grafikus dizájner kurzust is végigcsináltam, de a képzés nem áll meg, folyamatosan fejlesztem tudásom, és ismét van időm különböző grafikai munkák vállalására. Körülöttem a dolgok rendezettek, nyugodt vagyok, van kapacitásom a kreativitásra, hisz az agyam nincs teli hétköznapi problémákkal, értelmetlen játszmákkal, a képzeletem szabadon szárnyalhat. Téma függvényében ragadok eszközt egy-egy kép megjelenítéséhez, van hozzá ecset, ceruza, grafikai program vagy fotó masina, és élvezem. Létre hoztunk egy weboldalt a www.szantosi.com, ahol már megtalálható saját online shop-om és szolgáltatásaink folyamatosan bővülnek. Életre hívtunk egy YouTube csatornát saját receptjeinkkel, utazási élményeinkkel és meghallgatható A kíváncsi mókuska Anni és Lévi előadásában. Követhetőek vagyunk minden témában Facebook-on is.
Úgy érzem, most úszom azokban a dolgokban, amire mindig is vágytam. Sikerült megteremteni azt a hátteret, ami biztosítja, hogy csak azt csinálhassam, amit szeretek. Képeim gyakran tükrözik a múltamat, feldolgozom a velem történteket, úgy gondolom, ez azon túl, hogy az alkotás végtelen örömet jelent számomra, egy jó terápia is egyben. Csak úgy, mint ennek a történetnek a megírása. Hogy ki segített nekem ebben? A GrafoLondon Coaching System. Köszönet érte! Keressétek Erikát bizalommal!
Köszönet a családtagjainknak is, akik a nehézségek és különbözőségek ellenére kitartottak mellettünk. Köszönet azoknak a barátoknak is, akik támogattak saját utunkban, bíztak bennünk és a mai napig barátok. Az elmúlt többmint tíz év alatt megismerkedtem több kultúrával több országon belül. Értem már, számtalan oldalról lehet látni egy-egy témát, megannyi viselkedésminta van egy-egy történetre és a magyar egy a sok közül. Az elmúlt évek sokszínűsége segített hozzá ahhoz is, hogy megértsem azt a kultúrát, ahonnan jövök, ahol felnőttem és hogy megértsem, meghalljam, én mit akarok és mit szeretnék biztosítani a saját gyermekeimnek és magamnak.
Itt csücsülök 7500 km-re attól, ahol születtem és nem bántam meg. Ha már megszülettem, itt vagyok ezen a bolygón, miért ne nézzek itt körül? Miért ne döntsem el én magam, hol és hogyan akarok élni? Úgy tűnhetett, valamelyest a helyemet keresem a világban. Részben ez igaz, de úgy gondolom, mindig a helyemen voltam, hisz ez egy út, egy fejlődés különböző megállókkal. Döntse ezt el a gyerekem is majd maga. Büszke leszek rá és akárhol is találja meg önmagát, mindig támogatni fogom és tisztában leszek vele, külön személyiségek vagyunk, nem lehet mindannyiunknak ugyanott jó. Nem telepszem rájuk, nem várom el tőlük, hogy kiteljesítsék az életemet. Az az én kezemben van, ők is foglalkozzanak a sajátjukkal. Útjaink úgyis mindig egybe futnak majd, mindig meg fogom találni a hozzájuk vezetőt, és törekedni is fogok arra, hogy a köztünk lévő kapocs megmaradjon. Ez az én feladatom. Ahogy a barátságban, a családban sem attól lesznek erős kötelékek, ha egy városban lakunk. Ez valami mástól függ. Valami sokkal fontosabbtól.
Susan & Steve
