Világjárók rovatunk újabb, több részes történettel bővül, ezúttal Szántosi Zsuzsanna útját követhetitek nyomon egy Bács-Kiskun megyei kis faluból egészen az Egyesült Államokig. Fogadjátok sok szeretettel történetét.
2000 – Szeretek a földön ülni. Lazít, nincsenek korlátok. Ilyenkor szárnyalnak a gondolataim. Előttem a falon egy puzzle-ból kirakott kép, Neuschwanstein. Gyönyörű. Mindig ezt nézem. Szeretek zenét hallgatni és gondolkodni közben, vagy rajzolni. A zene elrepít. A zene és a rajz együtt egészen relaxációs élmény. Nagy szükségem van erre.
Szeretek táncolni. Latin amerikai versenytáncot tanulok, heti 2-3 edzés van. Ez az az idő, amikor csak a táncra koncentrálok. Az összes probléma megszűnik. Még ott az ajtóban, mikor kilépek, leteszek mindent. Csak izzadok és megpróbálom a mozgást tökéletesíteni. Nem létezik semmi más. Céltudatosság, kitartás, fejlődésre törekvés, csapatmunka rejtőzik benne.
2001 – 18 éves vagyok. Épp érettségizek, a szüleim válnak. Mindig azt mondták, majd ha 18 éves leszel, majd ha leérettségizel, úgy csinálod, ahogy akarod. Szeretnék tovább tanulni, de hol, hogyan? Nézegetem az egyetemek/főiskolák könyvét, de mi mire jó? Egyáltalán én mit akarok és miben vagyok jó? Szüleim nevelési stílusa nem igazán támogatta eddigi életem során az egyéni személyiségfejlődésemet, a jövőképem kialakítását, most pedig épp saját nagyra növekedett problémáikkal vannak elfoglalva. Legtöbb osztálytársamnak már megvan, melyik egyetemre mennek, mi lesz velük szeptembertől. Hogy csinálták? Rádöbbenek, túl késő.
Büszke vagyok magamra, itt tartom az érettségi bizonyítványom a kezemben 18 évesen. Anya is örül. Apám a bélyegei felett. Benyitok, semmi reakció, megmutatom az okmányt, tudomásul veszi, rezzenéstelen arccal kezetfog, gratulál, majd visszaül. Ennyi. Büszke lehetek magamra. És most? Mi lesz velem most? Tánc karrierem épp romokban, hosszan tartó kapcsolatom is szétesett, egy fiú, aki nem csak maga, de akinek a családja is sokat jelentett nekem, úgy éreztem, tartozom valahová. Eladjuk a házat, amiben felnőttem, ezzel egyidőben szétválnak a szüleim.
Ülök a piros kanapén a nappaliban, minden más már kipakolva, ez az utolsó momentum, amikor még itt lehetek, amikor érezhetem az itteni illatokat, végig sétálhatok a teraszon, amit együtt építettünk, búcsút mondhatok a fáknak, amit együtt ültettünk, mindennek, ami vagy aki eddig voltam, ami azzá tett, ami vagyok.
A tető a fejem felől szimbolikus és valós értelmében is eltűnik. Vajon van-e létjogosultságom ezen a világon, ha azok, akik létrehoztak engem, megszakítják a kapcsolatukat, amiből én lettem? Nem jó, nem illenek össze, a felsorakozó problémák megoldhatatlanok. Minden, amiből felépítettem magam, amitől én én vagyok, hirtelen összeomlik. Most erősnek kell lennem. Valahogyan fel kell építenem magam, nem veszhetek el. Az életet újra kell értelmeznem. Na, most úgy csinálhatom, ahogy én akarom. Pompás.
Első lépésként munkát kellene találnom.
Nagyszüleimhez költözünk Édesanyámmal és 4 évvel fiatalabb húgommal.
Egy kedves barátom beajánl egy grafikai céghez. Alkut kötünk: ha egy hónapon belül megtanulom egy bizonyos programnak a használatát, megkaphatom az állást. Tördelő lett belőlem. Apróhirdetéseket tördelek egy hetilapnak. Lapzárták, határidők sorakoznak. Élvezem. Nyugalom van, dicséreteket kapok, jól haladok. A fizetésem egy részét Édesanyámnak adom. Még mindig jó lenne továbbtanulni, Anya is sürgeti a témát. Jelentkezek hát a legközelebbi főiskolára, óvodapedagógusnak vesznek fel. Nem rossz, bár jobb szerettem volna könyvtáros lenni és könyvekkel dolgozni. Meglátjuk, hogy tetszik. Levelező tagozatra iratkozom be, ezt még meg tudom csinálni munka mellett.
Munkahelyváltogatások jobb fizetés, célok elérése, fejlődés reményében, közben válási bonyodalmak. Nyugdíjbiztosító intézet, informatikai szaküzlet. Kiismerem már magam a nyugdíjaztatás útvesztőiben és tudok számítógépeket is összerakni, újságot tördelni. Hétvégente tudok még panzióban is dolgozni. Jó a fizetés, új tapasztalat, ismeretségek. Megveszem életem első jó minőségű Adidas sportcipőjét a saját pénzemből!
2002 – Miközben megrendelésre épp cd-t írok egy informatikai szaküzletben, belép egy szimpatikus fiatalember. Mosolya elbűvölő, kedves is. Azt mondja, kedden visszanéz. Na, hiszem, ha látom! Még egy hitegető. Kedden jön, itt van. Randevút beszélünk meg. Mindenhol ott van, ahol én. Virággal vár reggel korán a munkahelyem előtt. Órákhosszat beszélgetünk. Minden nap órákhosszat beszélgetünk. Valaki, aki megérti a gondolataimat, aki egyetért, akit én is értek. Úgy nevezi magát, Steve. Hmm. Menő, tetszik, végre valaki, aki nem ragad le az István-nál. Egyébként a Susan is mennyire szép név, de jó lenne, ha így hívnának! Amikor bemutat a szüleinek, hatalmas szeretetet érzek. Nem tudom, mivel vívtam ki, de hálás vagyok. Család, szeretet. Újra azt érzem, tartozom valahová, ez erőt ad. Összeköltözünk.
Egy nyomdában kezdek dolgozni hétközben. A tánc már nem fér bele. Éjjelekig dolgozom. Könyveket, újságot, különböző nyomdai termékeket készítek. Édesanyám nekem adja az egyetlen öreg autóját, nehéz fenntartania, és egyébként is jó a közlekedés busszal is az ő munkaidejében. Nekem jól jön, flexibilisen tudok közlekedni. Éjjel kettőkor érek haza a munkából, busz ilyenkor már nincs, reggel nyolcra újra bent kell lennem. Ha autóval megyek, egy órával többet aludhatok. Hétvégén panzió, minden második hétvégén főiskola, és pedagógiai gyakorlatra is járok.
2004 – Fáradok. Nem tudok már éjjelekig dolgozni, sokat is betegeskedem. Újra munkahelyet váltok: most egy grafikai stúdióban dolgozom. Sok tapasztalattal egy igazán profi csapatba kerülhetek jó fizetéssel. Már nem kell extrán panzióban dolgoznom, és éjjel sem kell bent maradnom. A főiskola jól megy. A pszichológia és a pedagógia nagyon érdekel. Segít választ találni belső konfliktusaimra, és segít abban, hogy rájöjjek, mit hogyan fogok majd én a saját gyermekeimmel csinálni. Segít önmagam újragondolásában, erősítésében, miközben hihetetlen fájdalommal jövök rá, egy-egy problémám miben gyökerezik.
Fájdalmas küzdelem ez a 3 év. Saját magam tisztázása, identitásom megtalálása egy széthullott családból, miközben a munkámat is megpróbálom a legjobb tudásom szerint végezni és közben fejlődni. Mindkét szülőm magával van elfoglalva, nincs se idejük, se energiájuk rám. Pedig annyi és annyi kérdésem lenne a világgal, az élettel kapcsolatban. Édesanyám megpróbál egy régi házat élhetővé tenni számunkra, miközben dolgozik és igyekszik helytállni mint egyedülálló szülő.
A magam módján megpróbálom segíteni a rengeteg munka és tanulás mellett, ahogy a húgomat is. Valamiért feladatomnak érzem, ahogy már kisgyerekként is sokszor megóvtam több szülői veszekedéstől. Fuvarozzuk, házi feladatokban segítjük, tanítgatjuk, esetenként pénzzel támogatjuk. Hozzánk bármivel fordulhat és fordul is. Nincs tabutéma. Szinte korlátok nélkül, bármikor a rendelkezésére állunk.
Egyre többet betegeskedem, fáradt vagyok, többször ápol párom édesanyja.
2005 – úgy döntünk, lépnünk kell. Fejlődni gazdaságilag, szakmailag és pszichésen is. Steve figyelmét legjobb barátja hívja fel egy nagyszerű lehetőségre. Hasznos tanácsoknak köszönhetően, kihívásokkal teli állást talál egy nemzetközi cégnél. Új városba költözünk, elindul saját vállalkozásom, ami grafikával és weblap készítéssel foglalkozik. A vállalkozást nem viszem túlzásba, tudom, hogy pihennem kell. Épp annyi bevételt termelek, amennyi létszükséglet.
2006 – Húgommal közösen indítunk tánciskolát. Steve-vel esküvőt tervezünk. A helyi hagyományok átveszik az irányítást akaratunk ellenére. Lényeg végülis, hogy összeházasodunk, szeretjük egymást. Tradíciók, megszokások, berögzött viselkedésminták, saját magunk megtalálása – ezekkel küzdünk. Úgy érezzük, karrierünk egy helyben toporog, szellemi és financiális előrelépésünknek gátat szabtak.
Fejlődnénk, de nem tudunk. Minden hónapban az alap megélhetésért, egészségért küzdünk. Amíg az alap szükségleteim nincsenek kielégítve, lehetetlennek érzem, hogy kreatív munkát végezzek. Frusztrált vagyok. István is továbblépne. Naná, hogy István Steve helyett, sőt, akár Isti is, kinek mi tetszik. Azt még senki nem kérdezte, mi hogyan szeretjük, nekem is van megannyi nevem, mindre hallgatok. Nem szokás itt az embereket kijavítani névkérdésben, mindenki azt használja, ami neki szimpatikusabb, mi pedig alkalmazkodunk.
István munkaideje percre pontosan el van számolva. Nem számít a munkája minősége, csak az, túlórázott-e, hány órát töltött a munkahelyen adott hónapban. Az elismerés lehetetlen feltételekhez van kötve, a jövőkép a valóságtól teljes mértékben elrugaszkodott.
Fillérre pontosan ki van mérve, mennyi élelmiszert tudunk venni egy hónapban. Eddig sikerült mindig így vagy úgy fejlődni, feljebb, előrébb lépegetni. Most úgy érezzük, nem tudjuk azt az életet megteremteni, amit elképzelünk, sőt még csak a következő lépcsőfokot sem látjuk kivitelezhetőnek.
Elhangzik A TV-ben, hogy “el lehet menni”…
A történet folytatása hamarosan következik.
–
