Zsuzsi történetének előző részét ITT olvashatjátok.

Nem is kell túl sokat várni, mikor egy este napi fáradalmaimat elengedvén azon gondolkodom a fürdőszobában, vajon meddig még ebben a fürdőkádban…, mikor férjem hihetetlen arcot vágva azzal ront be, hogy Beth írt, ők bizony komolyan érdeklődnének iránta, és legyen szíves egy dokumentumot kitölteni.

A szívünk majd kiugrik a helyéről, na most itt van, ez egy valós történet, ez tényleg megtörténik velünk, ez tényleg megtörténhet velünk! Most légy okos, most légy erős, most légy a toppon! Alig tudunk aludni, tele vagyunk izgalommal. A dokumentumot kitöltjük, de az e-mail többször visszapattan. Napokig próbálkozunk több csatornán is, mikor egyszer csak célba ér, a kellemetlenségért elnézést kérnek, baj volt az e-mail rendszerükkel. Majd jelzik, hogy az érdekelt csoportvezető szeretne telefonos interview-t készíteni.

Az időpont csak több lépcsős egyeztetés után tudható fixnek, ami már sejteti az amerikai rendszer különbözőségét. Izgulunk és kíváncsiak vagyunk, mely témák kerülnek előtérbe, mit tudnak ajánlani és mi számukra fontos egy pozíció betöltéséhez. Vajon bejönnek az elvárásaink? Egyeznek az értékeink? A beszélgetés csukott ajtó mögött zajlik, hallom, hogy beszél, hogy folyamatosan beszél, ez jó. A gyerekeket megpróbálom lekötni, legyenek minél csendesebbek, próbálom a nyugalmamat megőrizni, de egyszerűen annyira izgatott vagyok, alig bírok rájuk koncentrálni. A vajas kenyeret rég nem kentem ilyen gyorsan, a füleim óriásira növekedtek idő közben, a figyelmem teljesen máshová koncentrálódik. Egy végtelennek tűnő óra után fáradtan, de annál nagyobb mosollyal jön le, ül a konyhapultra egy üveg sört bontva. Mesélj! Mesélj! Mesélj! Igen! Ez pont az, amit kívánunk magunknak. Az értékeink abszolút megegyeznek. Kellemes beszélgetés a megfelelő kérdésekkel és információtartalommal a megfelelő hangnemben. Pont így. Pont jó.

E-mail-ek hada, kitöltendő dokumentumok sokasága, amikor is még semmi nem biztos, az ajánlatra még várunk, de azt már érezzük és tudjuk, ez meg lesz. Innentől kezdjük a témát a családon, rokonságon belül átbeszélni, ez az a pont, amire már készültünk, mindenkiből valami mást fog kihozni. Már rutinosan kezeljük a költözés témáját, és tudjuk, kapunk majd hideget, meleget.

Gyors magyarországi utazást iktatunk be, egészen friss útlevelek szükségesek, amik még hosszú évekig érvényesek. Gyorsított eljárásban kizárólag a Budapesti Központi Okmányirodában ez beszerezhető 24 óra alatt. Szuper lehetőség! Mindenkit jól megölelgetünk, tudjuk, a világ másik oldaláról nem lesz olyan egyszerű Magyarországra átugrani. A lépés pont úgy jön ki, a hazafelé úton lesz esedékes egy telefonbeszélgetés az ajánlatról. Nem olyan egyszerű ez, két gyerek, autópálya, megbeszélt időpontra jó lenne egy parkolóban lenni, Ausztriában éppen égszakadás-földindulás. Sikerül a gyerekekkel egy pihenőhelyen kiszállni, de Beth nem elérhető. Tovább utazunk, majd e-mail jön, tudunk-e most beszélni. Lehajtunk ismét a legelső lehajtón, a gyerekekkel eszek egy sütit, megpróbálok nekik mindent elmagyarázni, miért csináljuk most ezt, mi történik épp, így István is háborítatlanul tud telefonálni. Az ajánlat nem különleges, de az aktuális életszínvonalunk megtartására alkalmas. Örülünk. Ettől a pillanattól kezdve már nem titok, a gyerekek is beszélhetnek róla bárkivel, szépen lassan terjed az információ.

Van, aki azt mondja:

– Normálisak vagytok? Micsoda életetek van itt! Milyen szabadságot kaptatok itt! Ezt mind fel akarjátok adni? – nem feladni, tovább építeni. És miért ne tudnánk ezt bárhol máshol is felépíteni?

– De ugye nem azért mentek el, mert itt nem tetszik?

– Hű de izgalmas! – mi is nagyon izgatottak vagyunk!

Különböző emberek, különböző háttérrel, tapasztalattal, világnézettel, belső problémákkal, aminek következtében értékelik a mi életünket. Már ismerjük, és már nem vesszük a lelkünkre, csak bízunk benne, hogy ők is megtalálják a saját útjukat. Megpróbálunk udvariasan kitérni a kérdések elől, végülis nem sokmindenkit érdekel az, hogy mi kik-mik vagyunk, miért így-vagy úgy, pedig szívesen beszélnénk róla, de amikor érezhető, hogy az illetőnek saját elképzelése van arról, hogy mi mit miért teszünk, akkor inkább igyekszünk lezárni a témát, majd nem foglalkozni vele, és a saját dolgunkra összpontosítani.

Megerősödtünk már, és tudjuk, nem éri meg magyarázkodni, illetve mikor mennyire éri meg belemenni, ki vagy mi a kérdező. Sok-sok tapasztalat kellett ehhez az érettséghez. Ezek a tapasztalatok, ezek az emberek segítettek ahhoz, hogy egészen pontosan tudjuk, merre visz a mi utunk, hogy minden kereszteződésben döntésképesek vagyunk. Azt gondolom, ha egyhelyben maradtunk volna, most nem lenne ennyi minden a tarisznyánkban, amit szükség esetén előránthatunk, tovább adhatunk a gyerekeinknek.

Folytatódik a dokumentumok kitöltésének hada, vízumot is intézni kell, és eljött az ideje annak is, hogy az elektronikai cikkeinket, pár tárgyat eladjunk, minél kevesebb legyen a dobozolni való. Ekkor még több új emberrel találkozunk, eddigi barátságainkat új oldalról ismerhetjük meg, mindenki máshogyan kezeli ezt az időszakot. Sokan segítenek, nagyon hálásak vagyunk. Van, aki a gyerekekre vigyáz, van, aki a mosógépét „adja kölcsön” vagy a konyhai robot gépét, amikor már mindent eladtunk, van, aki a növényeket veszi át örömmel.

A költözéses dokumentumok mellett a legnagyobb intézkedést a ház és az autók eladása jelenti, több szál fut egymás mellett, de elég jól menedzseljük. Amikor megjön a vízum – az egy extra megnyugtató érzés, és büszkeség is egyben. Minden halad, nincs időnk felfogni sem, a napok észrevétlenül repülnek, nincs idő gondolkodásra, naponta több döntés meghozatala szükséges. Örülök neki, hogy ilyen fiatalon, de mégis ilyen korosan, tapasztaltan léptük meg ezt a döntést, pont most vagyunk erre érettek, és azt gondolom, előbb nem lett volna itt az ideje, az elmúlt 10 év tapasztalata mindenképpen kellett hozzá.

Egyszerre olyan üres lett a ház az utolsó két hétre, mindent eladtunk, elajándékoztunk, már olyan idegen. Az utolsó napokra hotelt és bérautót foglalunk. A kamion jön pár izmos fiatalemberrel, akik két nap alatt belepakolnak. Érdekes nézni, amint kifordul az utcasarkon elhajtva életünk egy részével. A legfontosabb itt van nálunk. A két gyerekünk. Ha a konténer majd a hajón el is süllyed, mindent újra tudunk építeni, a legfontosabb, hogy mi együtt vagyunk. És amíg mi együtt vagyunk, minden rendben.

Utolsó napunkon átadjuk a ház kulcsát, elbúcsúzunk barátainktól, izgatottan hajtjuk fejünket egy idegen párnára. Másnap utazás Frankfurtba, újra hotel egy éjszakára, majd következő nap a bérelt autót is leadjuk, ott állunk egy frankfurti reptéren magyar útlevéllel a kezünkben, két gyerekkel és pár bőrönddel két világ között. Vajon mi vár ránk?

A történet folytatása hamarosan következik.